A legutóbbi közösségi beszélgetésen valaki elsírta magát. Ezért megkértük a lakókat, mondják el, milyen most itt lakni.

Teljes bizonytalanságban vagyunk. Az életünk munkája az a tulajdon. Véres izzadsággal szerezted. Próbáltál értéket vinni bele, felújítani. A külső dolgokat nem javították, pedig mi például fizettük a közös költséget. Ha kívül romlik, annak bejön a hatása a lakásba is.
Most pedig itt van mellettünk az építkezés, és azon imádkozunk nap mint nap, hogy ne szakdjon ránk a ház, de úgy tűnik, ez senkit nem érdekel. De hova menjél?
Szanálásra van ítélve, az állam jóváhagyásával, támogatásával, amivel nem tudnak elszámolni.

Hogy lehet, hogy ezt mindenki hagyja?

Nem szeretnénk még egy telet itt kibírni. Ott a félelem, hogy meddig bírja a ház. Az ablakunk fölött meg van nyílva a tető, a szomszéd fölött is. Ezt a telet nem is biztos, hogy kibírja már, ha jön még egy nagyobb hóesés.
De azt se tudod, hogy szólj-e ezért, mert akkor jön most megint az a félelem, hogy életveszélyessé fogják nyilvánítani, és kiköltöztetnek, akkor annyid sem marad, hogy legalább bent legyél a lakásban. Azt se tudod, hogy mit csinálj, mivel teszel jót, mivel ártasz.
A legutóbbi ajánlat nekünk egy 30 millió körüli lakás volt, a különbözetet az 5 millióhoz képest 10 év alatt kellett volna megfizetni. Miért nem fogadtuk el? Mert nem tudunk havi 200 ezret kifizetni.
Nem értjük, nem értem, hogy az állam miért nem kezd valamit a helyzettel. Miért nem teremtenek olcsó lakhatási lehetőségeket, miért nem segítenek?

Nem mi akartunk innen elköltözni, ők akarják szanálni.

De őket nem érdekli, félrenéznek. Itt álltak a sorok kígyózva a drogért, és senki nem csinált semmit akkor sem, akkor is félrenéztek.
Az ember próbál kitartani, de ha potyognak a fejedre a téglák, nem tudsz mit csinálni.
Fogalmam sincs, mit csinálnánk,ha el kéne mennünk.

Önerőből jutottam oda, hogy megszerezzem ezt a lakást, abba tudjam hagyni az albérletezést. Nem szeretnék ennyi idős koromban újra albérletbe menni, hisz azért teremtettem meg ezt a lakást, hogy a magam ura legyek.

Nem akarom feladni a magántulajdont. Ha feladod, ha valakitől bérelsz, onnantól ő azt csinál veled, amit akar. 5 év múlva ha kitalálnak valamit, mi lesz? Ha kiadtad a kezedből a magántulajdont, a kezében vagy. Hiába mondják, hogy adnak egy határozatlan idejű szerződést, nem hiszek nekik, nem bízok bennük. Nem bízom a jó szándékukban. Ha jó szándékúak lennének, ha segíteni akarnának, miért 30 milliós lakásokat akarnak ránksózni? Miért nem olcsóbbakat vettek? Hány bőrt akarnak még lehúzni rólunk? Hány bőrt akarnak még lehúzni a Hős utcáról? Nem azt látom, hogy segíteni akarnának, hanem hogy 3-4-szer annyit akarnak lehúzni.
Az államtól kapták a pénzt, az abból vett lakást akarják kifizettetni velünk.
Az elején 3-4 milliókat kínáltak. Akkor még bérlakást sem. Egyetlen dolgot láttunk világosan: hogy az nem érdekli őket, hogy tudunk-e lakni. Sem az, hogy az ajánlatuk számunkra vállalható-e. 23 milliós különbözetet nem lehet 10 év alatt letörleszteni, számunkra lehetetlen. Ezért nem bízom bennük, nem akarok a bérlőjük lenni.

Nagyon nagy az elkeseredés az egész házban, mert azt látjuk, hogy itt emberszámba nem vagyunk véve.
Egy csomó közszolga is lakik itt, ápolók, hajléktalanszállón dolgozók, iskolában dolgozók. Az állam számára végeznek hasznos munkát, a társadalom javára. És amikor nekünk van szükségünk segítségre, akkor a mi javunk senkit nem érdekel. Bűnözőkkel vesznek egy kalap alá, mert a média is ezzel van tele. És én ezzel nem tudok mit csinálni.
Nem tudok mit csinálni, el vagyok keseredve, hogy meddig bírja az épület, és hogy mi meddig bírjuk a bizonytalanságot idegileg.Semmit nem szeretnénk mást, csak egy ilyen állapotú lakást, mint ez. Ha lehet, nem ilyen szegregátumban. Ha már nekünk el kell menni. Pedig nem is mi találtuk ki, hogy menjünk el.
Rengeteg dolgunk tönkre ment itt, rengeteg minden tönkrement a ház állapota miatt. 

Ráadásul akárhova mész, ha meglátják, hogy Hős utcai vagy, akkor neked már nem fognak igazat adni, akkor már úgy beszélnek veled...
Én továbbtanultam a magam pénzén, éjszaka tanultam, hogy dolgozni tudjak. Engem nem támogattak a szüleim.
Én sem így, ilyen helyen szeretnék élni nyilván, de ezt kaptam, így tudtam lakást kapni.

Nem tudnak rólad semmit, csak hogy Hős utca. Nem tudják, hogy milyen véres izzadsággal kerültél te ide.

Csak azt látják, hogy te itt vagy. Hogy min mentél keresztül, mit jelentett a vízfelszín felett maradni, hogy ne süllyedj le a fertőbe, azt senki nem tudja.Könnyű megítélni, de nem látod, mi van amögött, hogy én most itt vagyok. Minden ember élete egy regény, de azt senki nem nézi.
A lakásra a hitelt a 2008-as válság előtt vettem fel. Hirtelen 58 ezerre nőtt a törlesztőrészletem, úgy, hogy 78 ezret kerestem. Én se tudom megmondani, hogy fizettem ki, hogy nem maradtam el vele. Nem tudom, hogy hogy csináltam.

Hiszem, hogy mellettem itt vannak az angyalok.
És most nem látom, hogy ezt hogy fogjuk megcsinálni, ebből hogy fogunk kijönni.

Azt látom, hogy nem tudok kikerülni abból az ördögi körből, amit a szüleim támogatásának a hiánya jelent. Ha nem kaptál abban támogatást otthonról, hogy könnyebb legyen az életben az indulásod, akkor ebből az ördögi körből nem tudsz kikerülni, valami mindig visszahúz.
Nekem tényleg mindent magamnak kellett megszerezni, munka melett tanulni, talpon lenni, elérni, hogy legyen egy lakásom, ez emberfeletti küzdelem. Eddig jutottam belőle, és most ezt akarják kihúzni a lábam alól.
Mert ha megtudják, hogy a hősben lakom, máshogy állnak hozzám, pedig én nem adtam rá okot. Akármennyire ez a ház, ez a lakás másoknak ez a legalja, nekünk ez az életművünk. És ezzel nem törődnek. Pedig nem egyedüli eset az enyém, Magyarországon nagyon sokan szenvednek attól, rossz a szülői hátterük. Ha nem vagy nagyon tudatos, könnyű lecsúszni.
De én hiába akadályoztam meg ezt, most nem látom, hogy ebből hogy kerülünk ki.